Üveglabirintus

drMáriás nagyszerű írása az Élet és Irodalom hetilapban a „Szekszárdi színhelyek” c. kiállításomról.

Ha már nem bírjuk tovább a nagyváros zaját, s menekülőre fogjuk, érdemes dél felé venni az irányt, hogy a szellempályának is nevezett szinte kihalt hatoson kellemes dombok irányába haladjunk. Nem biztos, hogy egészen Villányig kell tartani, ahol bár elképesztő borok várják a lazulásra kiéhezettet, azonban főutcájának vircsaftipari és csárdásturisztikai hangulatában azonban az a benyomás érheti, hogy egy zsúfolt koreai szuvenírboltba tévedt, még akkor is, ha príma bort harapdál.

Ha lekanyarodunk Szekszárdnál egy furcsa és kedves világ fogad. Költők, akik borászok is, nyomdászok, akik írótábort szerveznek, mesterszakácsok, akik zseniális marhapofapörkölttel támogatják a koncertet, könyvhétre kórusművel készülő betegek, vidáman heccelődő könyvtárosok, ittasan szavaló gyermekorvosok, hajléktalanokkal művészetről vitázó kritikusok, s olvasott borászok.

Közönség jobbára nincs, ahogyan város is csak alig, aki teheti valamelyik közeli dombba vésett menedékhelyén tárolva nedűit várja kortyolgatva a csodát, amely kitárul előtte a gyönyörű táj formájában. Ha nem volna olyan nagy az űr, azt mondhatnánk, hogy mindenki nyer, aki itt van, de azt is tudjuk, hogy leszámítva néhány gazdag borászt, itt azért nem egyszerű a megélhetési matek.

De bor van jó és elegendő, s hogy ennek köszönhetően itt évszázadok óta senki sem halt szomjan már csak azért biztos, mert különben annak a főutcán volna a templomnál is magasabb szobra, hogy felé emelve poharukat koccinthassanak megilletődve a helyiek. Így a nemes őrület errefelé olyan hétköznapi dolog, mint Joyce Ulyssesében a bolyongás, amelyet egy helyi művész meg is jelenített különös kiállítás formájában. Helyszínéül egy harminc méter hosszú borospincét választott, ahová belépve a látogató meghökken, nem ivott-e túl gyorsan túl sokat, mert csak lebegő flaskákat lát a térben, ráadásul, ha közelebb megy hozzájuk, kiderül, rafinált rendszert alkotnak a két-három literes álomszerű butéliák, amelyek között akár a versailles-i labirintuskertben jöhet-mehet, miközben nézelődik, tájékozódik, élvez.

Az alkotó, Forrai Ferenc ugyanis művészetét a címkékre helyezte, hisz tudja mi az autentikus, mi ragadja meg a pillantást, így rájuk rajzolta különös finom geometrikus, szimbolikus, lebegő stílusában a város épületeit, utcáit, nevezetességeit, amelyeket úgy helyezett el a térben, hogy az városmakettként működik. S képi nyelvében, amelyben Mondrian lebegő, térbe kilépő absztakt geometrizmusa keveredik Deim Pál visszafogott, bölcs, letisztult figurativitásával, megjelennek ismerős házak, templomok, terek, utcák, a Mészöly-ház, a Babits-ház, vagy csak olyan motívumok, amelyekké a távolból fakulnak a városi kontúrok, rendre egyfajta szurrogátumaként annak, ami velejéig szekszárdi, ami a hely szellemeként az emberekbe ivódott.

Sokszor fehér az alaptónus, de vannak olykor kövidinkától muskotályig terjedő sárgák, rozétól kadarkáig rózsaszínek, merlottól cabernet-ig vörösek, vagy egy finom gyepzöld, amelyben a város egyetlen toronyháza, a zöld tízes jelenik meg meleget sugárzó sárga ablakokkal.

A néző a borospince anyaméhet idéző biztonságában akár pár korty borral a poharában kellemes bolyongásra indulhat ebben a várost megidéző jelképrendszerben, miközben megszűnik a gravitáció, hogy a lebegő üvegek társaságában madárnak érezze magát a világ legkellemesebb kalitkájában.

Az alkotó fiatal kora ellenére már neves tervezőgrafikus, tipográfus, aki kitűnő boroscimketerveivel nevet szerzett magának, így innen jött az ötlet, hogy távolodva a gyakorlati feladattól a város alakulásának a folyamatát kutassa, s azt kompozícióban bemutassa. Érzékeny, komoly, következetes ember, aki hisz az irodalomban. Minden művét, tárlatát irodalmi művek ihletik, sőt, az összes képe megelevenedett szöveg, egyszerre Száz év magány és A bor filozófiája, Mészöly-napló és egy toszkán dal, Beckett Játszmájának a vége és Jerofejev Moszkva-Petuskija, Szűz Mária könnyei és a pokol tüze, egy város a városban, a múlt és a jelen ütközése egy koccintásban, vagyis maga a finom szűrőn átfolyó életünk java.

(Forrai Ferenc Szekszárdi színhelyek című kiállítása a szekszárdi Bormúzeumban tekinthető meg)


drMáriás
Élet és Irodalom – Műbírálat – Tárlat – LXI. évfolyam, 9. szám, 2017. március 3.